A "Crossholder" zenekar, az egyre gyarapodó rajongótábora, serege és barátai örömére bejelenti, hogy 2010 március 25-én a "Crossholder Serege" feltámadt!

A "Rock TV" jóvoltából egy sérthetetlen, külföldi szerveren működünk, ezt az oldalt már senki nem tudja megszüntetni!

Köszönjük Mike!

Nos ne is gyarapítsuk tovább a szót, hanem vágjunk a közepébe!

Emlékeztetőül itt van egy kis leírás a "Crossholder Serege" -ről és annak működéséről. 

A "Crossholder Serege" közössége:

Az oldalra látogatók regisztráció nélkül is nézelődhetnek a portálon, de a fórumban és egyéb kommunikációs menüpontokban nem szólhatnak hozzá.
A regisztrált felhasználók lehetnek "Tagok", "Harcosok", vagy "Lovagok".

Harcosok:
>>>Leírás itt<<<

Lovagok:
>>>Leírás itt<<<

Tiszteletbeli lovagok:
>>>Leírás itt<<<

A Harcosok, Lovagok és Tiszteletbeli lovagok részt vehetnek egy-egy hazai vagy külföldi turnén is, melynek belépő vagy szállás költségeit a zenekar menedzsmentje állja.

Bátor harcosok, nemes lovagok és leendő új tagok!
 

Reméljük, hogy most már senki nem fogja bántani seregünket!
Titeket pedig, újonnan érkezők, várunk sorainkban, koncertjeinken és nagybuszos turnéinkon!

Rock On!

"Crossholder"

 „Crossholder, az idő fogságában”

  A regény tartalma: 

Világunkat számtalan rejtély szövi át, legendák, mítoszok, régi mesék, csupa olyan dolog, amire nem tudjuk a választ.

Sem múltunkban, sem jelenünkben.

Ám mi a helyzet az eljövendővel?A távoli jövőből egy kisebb kutatócsoport érkezik a Szent Földre, a keresztesháborúk idejébe, hogy az emberiség legnagyobb titkának nyomába eredjenek.

Vezetőjük Cross Hol, aki ugyan egyszerű tudós és családapa, a sors mégis sokkalta hatalmasabb szerepet szán neki, mint azt valaha gondolta volna.

Cross és társai egy ősi tárgy, a Szövetség ládájának titkát kutatják, ám olyan események veszik kezdetüket, amire egyikük sem számított.

A véletlen, vagy épp a sors gonosz játéka folytán a múltban ragadnak, hazatérésük bizonytalan, majdhogynem lehetetlen.

A középkor viszontagságai közt, mikor a halál és háború gyakrabban jár az emberek közt, mint ahogy eső öntözné a földet, megszületik a legendás lovag, Lord Crossholder, és vele együtt Cross Hol új alteregója, új élete is.

A férfi a középkori hős álarcát magára öltve nem kisebb feladatra vállalkozik, mint rendet tenni a káoszba fordult világban, téren és időn át.

Ám sikerrel jár-e? Sikerül megőriznie az emberiség legnagyobb titkát? És vajon kikeveredik-e valaha az idő fogságából?  

Részlet a regényből:

– Uram… komolyan gondoltad, mikor a tanítványodnak neveztél? Mert most aztán tényleg nem tudom, mi lesz velem… – Cross nézte a fiú sápadt arcát, most, hogy tudta, az elkövetkezendő száz évben nem megy sehova, őszintén mondta:

 – Igen. Egy percig se aggódj, Nicholas úrfi. Ahol nekem lesz helyem, ott neked is lesz. Ahol nekem ételt adnak, ott neked is jut. – Nico arcára halvány mosoly kúszott föl, szemei ezúttal nem a könnyektől csillogtak. Megtörölte az orrát is. – Apó… ha jól sejtem, rád hagyta a birkáit.

 – Igen… talán eladhatnám őket…

 – Nem, szerintem inkább vegyünk még hozzájuk, ez lesz a te örökséged. Ha nagyobb leszel, abból bármikor megélhetsz.

 – Én a kardforgatásból akarok megélni.

 – Miért, abból meg lehet? Legfeljebb akkor, ha karavánokat fosztogatsz és gazdaghölgyeket rabolsz, hogy aztán váltságdíjat kérj értük. – Cross néhány pillanatra elgondolkodott, majd a fiúra kacsintott: – Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet. – A fiú végre őszintén felkacagott, majd annak jeleként, hogy régi, jól megszokott, izgága énje visszatért, Cross háta mögé sétált. Néhány pillanatnyi csönd után megkérdezte:

 – Uram, egyszer majd megmutatod a szárnyaid? – A férfi erre már nem válaszolt, csak rosszallóan megcsóválta a fejét.

     Ezután a kis Nicholas maga is beköltözött Cross lakosztályába, külön fekhelyet kapott, finom ágyneműt, és ruhákat is, ahogy az a nagyra becsült, nemes úr apródjához illendő volt. Egyikük sem bánta a változást, bár a legelső éjszaka igencsak különösre sikeredett. Különösre és bosszantóra… az azután következők pedig sokkal inkább aggodalmat ébresztettek Cross szívében, mint haragot.

   Az álom talán még a valóságnál is rosszabb volt. Igen, mikor a penge az arcába vágott, semmit nem érzett, legfeljebb döbbenetet és hitetlenséget… na és a vér melegét. Ezúttal azonban olyan félelem járta át a szívét, amit még sosem tapasztalt. Az álmok már csak ilyenek, Cross zihálva, izzadtan ébredt, elsőként villámsebesen a tőre után nyúlt, mintha valóban orgyilkos tört volna az életére, miközben az igazak álmát aludta. Pár pillanattal később kezdett megnyugodni, a látomás, sebesülése, Phila, álom volt csupán. Cross visszahanyatlott az ágyára, már-már azon volt, hogy visszaalszik, mikor különös felfedezést tett. Nem messze a fejétől, a fal mellett halk csobogást hallott, az ablakokon át beszűrődő hold fénye elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Cross lássa, mi történik körülötte. Látta… de nem akarta elhinni.

 – Te meg mit művelsz ott?! – bődült el a férfi. Nico összerezzent, szemeit hatalmasra meresztette. Valószínűleg pártfogója iménti kirohanása is alaposan megfagyasztotta ereiben a vért… vagy inkább valami mást? A fiú minden esetre hamar összeszedte magát és szokásos stílusában válaszolt:

 – Hugyozok, uram.

 – Azt látom! Normális vagy?!

 – Miért? A szolgaszálláson is mindenki odahugyozott, ahová akart…

 – A szentségit! Nem csoda, hogy ebben a korban minden bűzlik, akár egy rakás trágya!

 – Uram… korban?

 – Hallgass és takaríts össze magad után.

 – De miért?

 – Mert nem hugyozunk oda, ahol élünk! Ahol lakunk! A saját szobánkba! – Cross visszahuppant az ágyába, takaróját a fejére húzta: – Ezt nem hiszem el… – mormogta magának, majd még órákon keresztül hallgathatta, ahogy Nico a szobában piszmogott. Az ajtót csapkodta, vödörrel csörömpölt. Másnap reggel Cross alig akarta elhinni, hogy ilyen dolgok zavarták meg éjszakai nyugalmát, pedig a megpróbáltatásoknak még koránt sem volt vége.

     A következő éjjel is hasonlóan zajlott, bár szegény kölyök ezúttal nem tehetett róla, hogy felébresztette pártfogóját. Mikor Cross kinyitotta szemeit, már készült rá, hogy újból szentségeljen. Aztán még időben magához tért álmából és rájött, egy öklendező gyereket nem épp szerencsés dolog leteremteni. Szegény Nico, bár láthatólag rettenetesen szégyellte magát, az összes vacsoráját kidobta az ágya mellett lévő szőnyegre.

     Cross régi olvasmányaiból tudta, hogy ebben a korban megszámlálhatatlan mennyiségű vírus, baktérium gyötörte az embereket, pestis, vérhas, himlő, láz, tüdőbaj és még hosszan lehetne sorolni. Hogy ez a fiú megérte tizenkettedik életévét, valóságos csodának számított. Cross leginkább ezen elmélkedett, miközben Nicholas úrfi betegágya mellett téblábolt. Az emlékezetes este csupán a betegség kezdete volt, szegény kölyök eztán alig evett valamit, rendszeresen hányt, ereje pedig mind inkább elhagyta. Cross befolyása révén a király orvosa is vizsgálódott az ügyben, ám az öreg, szakállas úr, akiről az a hír járta, hogy a legjobb gyógyító széles-e a világon, csupán hümmögött. Nem csoda, hisz majd ezer évet kellett volna várnia, hogy hasonló kórképpel találkozhasson… vagy mégsem? Muhaymin úr cseppet sem meglepő módon igen bizalmas hangot ütött meg, mikor eredményeiről beszámolt Crossnak:
 – Ez átok. Salamon király átka. Visszatérő katonáink közül is akadtak párnak, kik hasonló tüneteket mutattak. Ám az Úr segedelmével már a gyógyulás útjára léptek.

 – És mi van a fiúval?

 – Semmit sem tehetek érte. Ártatlan lelke Allah kezében van. – Az öregúr kitipegett a helységből, Cross egyedül maradt hát a fiúval, aki takarója alól leste a felnőttek ténykedését és szavait. A férfi nem tudta, mit mondhatna, helyette inkább leült a kölyök ágyára.

 – Átok… – mormogta. – Egy szavát se hidd. Átkok nem léteznek. És nincs olyan betegség, amit le ne győzhetnél, ha magad is úgy akarod. – Cross gyöngéden megsimogatta a fiú feje búbját, mosolya azonban hamar lefagyott az arcáról. Tenyerében jókora hajtincs maradt, Nicholas kissé göndör, vöröses fürtjei csomóban hullottak.

 – Szerintem pedig vannak átkok… – motyogta a fiúcska, aki maga is jól érzékelte a változást pártfogója vonásain. – Ha vannak angyalok, sivatagi démonok, boszorkányok és varázslók… akkor átkok is vannak. Ne haragudj rám, uram…

 – Már miért haragudnék? – Cross valójában nagyon is dühös volt, persze nem a fiúra. Sokkal inkább a sorsra. Valahányszor a kölyökre nézett, enyhült a fájdalma, amit rég nem látott családja miatt érzett… igen… mintha a saját gyerekét látta volna… és most… őt is elveszti? Nem halhat meg… hisz még gyerek… Cross nagyot sóhajtott, amire most készült, már régóta fontolgatta… Ez az egyetlen esélyük… Ez Nicholas úrfi utolsó reménysugara. És hogy mi az? Semmi egyéb, mint saját maga. Cross egész közel hajolt a fiúhoz, szinte a fülébe súgta: – Nicholas úrfi, jól figyelj arra, amit most mondok. Ahonnan én jöttem…

 – A mennyből..?

 – Nem. Bornholm szigetéről. Európából. Bárki bármit is mond, bármit hiszel, nem vagyunk mások, csupán egyszerű emberek. Ám tudunk olyasmit, amit más nem. Ahonnan én jöttem, nincs szükségünk sem orvosokra, sem gyógyszerekre. Bármi legyen is a bajunk, betegség, sérülés, meggyógyulunk, ha úgy akarjuk. Márpedig ki akarna idő előtt meghalni, nem igaz?

 – Csak a bolondok..?

 – Úgy bizony. Emlékszel a sérülésemre?

 – Igen…

 – Ugye milyen súlyos volt? Felépültem?

 – Igen, uram…

 – Gyorsan?

 – Gyorsan…

 – Nos, Nicholas úrfi… erre te magad is képes vagy. Minden ember képes rá. – Cross elhatározta, hogy az eljárást, amit népe jelenében csak önszuggesztió néven emlegettek, megtanítja a fiúnak is… vagy legalábbis megpróbálja. Jól tudta, hogy az övéi már kora gyermekkoruktól ismerik és alkalmazzák, ebbe születnek bele, mégis, a kölyöknek ez volt az egyetlen esélye. – Először is, arra kell koncentrálnod, hogy az étel megmaradjon benned. Ez az első lépés.

 – És… hogy csináljam?

 – Egyszerűen… hidd el. Addig győzködd magad, míg fel sem merül benned a gondolat, hogy kihányhatod a vacsorád. Hányni? Mi az? A követező lépés pedig… Képzeld el a tested, olyan, akár egy erődítmény, melynek minden szegletét ismered. A katonákat pedig, akik védik, te magad irányítod. Sajnos most megesett az a dolog, hogy az ellenség valahol beszivárgott az éj leple alatt… Elképzelted, ahogy a ronda, feketecsuklyás alakok megcsáklyázzák az erődöt és felmásznak a falakon? – Nico csillogó szemekkel bólintott: – Rendben. Te magad, mivel ismered a várad minden zugát, azonnal észreveszed a betolakodókat és katonáid harcba küldöd, hogy kiebrudalják őket. – Cross végigsimított a fiú arcán. – Ez a valami a testedben, nem oda való, természetellenes, meg kell szabadulnod tőle… – Mivel otthonában az igazán súlyos eseteknél egy különös, testet-lelket megtisztító kúra is dukált a gyógyulás mellé, Cross hozzálátott, hogy a fiút kibányássza a takaró alól és levegye a ruháit. – A testednek szabadon kell lélegeznie… – kezdte volna mondandóját, ám tovább nem jutott, mert a fiú inge, egészen pontosan kendős öve alól egy igencsak különös, ám felettébb ismerős tárgy került a kezébe. A férfi hitetlenkedve bámulta az aranyláncra fűzött, ékkövekkel díszített medaliont.

 – Ez…

 – Bocsáss meg, uram… – motyogta Nico könnyes szemekkel. – Tudom, mondtad, hogy ne nyúljak semmihez… de olyan szépen csillogott…

 – Mi vagy te, szarka?

 – Nem… de nem tudtam otthagyni… nem hallgattam rád… és most Salamon király átka lesújtott rám… – Cross erre már nem mondott semmit, olyan dühös volt, hogy legszívesebben a lelket is kirázta volna a kölyökből. Odalent… nyilvánvalóan érte némi sugárzás, talán attól is megbetegedett volna, ám hogy elcsent egyet a fertőzött kincsek közül… ezzel aztán valóban elintézte magát. Cross összeszorított szájjal a markába rejtette a medált, majd döngő léptekkel elhagyta a szobát. Szegény Nico úgy sírt, akár a záporeső, joggal hihette, hogy pártfogója eztán rá se néz majd… egyedül marad… ez pedig a halálnál is jobban megrémítette.

     Crossnak természetesen esze ágában sem volt magára hagynia a fiút. Szó se róla, dühöngött és fortyogott, ám leginkább azon gondolkodott, hogy mitévő legyen a medállal. Hová tehetné, ahol nem okozna több kárt? Természetesen egy ólomdoboz lett volna a legmegfelelőbb tároló hely, ám hol találhatna ilyesmit? Végül, jobb megoldás nem lévén, leviharzott az udvarra, felnyergelte a lovát és kivágtatott a városból. Az éj leple alatt, egyedül… vagy legalábbis úgy hitte.

     Cross perceken keresztül várakozott a dombtetőn, élvezte az egyedüllétet és a csillagok ragyogását. Nem sokkal később azonban közeledő lovasok zaját hallotta a háta mögül. Egészen addig, míg be nem érték, harca készen várakozott, hisz joggal hihette, hogy valami rablóbanda eredt a nyomába. Ám a lovasok csupán ketten voltak, és azok is ismerősök. Payens és André de Montbard lovagok, vagyis Paul és Andrew lefékeztek Cross mellett.

 – Ti meg mit kerestek itt? – nézett Cross a társaira. Mióta megtudták, hogy több mint egy évszázadot kell itt rostokolniuk, nem sokat beszéltek egymással. Mintha legalábbis az ő hibája lett volna… hát kérte őket, hogy maradjanak..?

 – Ezt pont te kérdezed tőlünk? – vágott vissza Paul szokásos stílusában. – Az éj leple alatt kilopózol a városból, mint egy tolvaj, és még te kérdezed, hogy mit keresünk itt? – Hát igen, Paul barátunk éppen az egyik szolgálólány bájait vizsgálgatta a földszinti oszlopcsarnok sötétjében, mikor észrevette barátját, amint felnyergelt lovát kivezette az udvarból. Dühös is volt rá, amiért ott kellett hagynia a lányt, de egyszerűen annyira furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy nem bírt magával. Az udvaron átvágva, elhaladva a lakosztályok felé vezető lépcsősoron pedig összetalálkozott Andy Montellel, hát így lettek ketten. Illetőleg most már hárman. Cross erre már nem mondott semmit, csak letekintett a markában lévő medálra. Pár pillanattal később egy sóhajtás mellett a társai felé mutatta:

 – Ez a barlangból van. A kölyök hozta el, nála találtam. Az a kis hülye… mindig magánál tartotta.

 – A büdös… – morogta Paul és a medál után nyúlt, ám Cross nem adta oda neki. Barátjában valószínűleg nem tenne kárt, Paul szervezete még időben legyűrné a kort… ám akkor sem szerette volna a kezében látni.

 – Fertőzött. Az évszázadok alatt, a láda közelében telítődött azzal a furcsa sugárzással… a fiú valószínűleg enélkül is megbetegedett volna, az a fél nap, amit odalent töltött, elég volt hozzá… ám a medál miatt nem tudott kiürülni a szervezete, folyamatosan mérgezte.

 – Hogy van a kölyök? – Ezt már Andy kérdezte, Paul túlságosan érzéketlen és nem törődöm volt ahhoz, hogy eszébe jusson a fiú állapota iránt érdeklődni.

 – Nem túl jól… hogy a medál elkerül a közeléből… több esélye lesz. Azon túl pedig… úgy döntöttem, megtanítom a módszerre.

 – Úgy érted…

 – Igen. Már régóta tudjuk, hogy az öngyógyítás és a spiritualizmus tudatos használata minden korban, minden ember rendelkezésére állt. Ha a fiúnak meg tudom tanítani… túlélheti.

 – A medállal mi a szándékod?

 – Arra gondoltam, hogy elhajítom a pusztában… a várostól messze. Vagy elásom. – Cross elhallgatott, a mögöttük magasodó városfal felé fordult. – Még túl közel vagyunk. Ha jönni akartok, akkor nyomás. – Azzal megsarkantyúzta a lovát és már száguldott is tova. Andy azonnal követte, Paul természetesen még mormogott egy keveset, majd ő is barátja után indult.

     Jó órányi lovaglás után végül Cross lefékezte lovát. A várost már maguk mögött hagyták, csupán a csillagok és a hold fénye világított a három utazónak.

 – Hajítsd el és menjünk – harsogta Paul. Reszelős hangja végérvényesen tönkre tette a hideg, magányos éjszaka hangulatát. Cross nem szólt semmit, leszállt a lováról. Alkalmas helyet keresett, ahol eltemethette a medaliont. Végül száraz rögök és kövek alatt helyezte örök nyugalomra, vagy legalábbis remélte, hogy jó ideig nem bukkan senki a nyomára. Épp felkelt a földről és készült, hogy újból nyeregbe szálljon, mikor egész különös hangok jutottak el hozzá. Cross fülelt.

 – Ti is hallottátok?

 – Igen… – válaszolta Andy, és a kérdéses irányba mutatott. – Arról jött. – A három utazó várt néhány pillanatot, az éjszaka csöndjét ezúttal éles sikoltás törte meg. Cross többet egyetlen másodpercet sem késlekedett, a hang irányába indult.

     Nem kellett messzire menniük, a közelben lévő völgyben letáborozott karavánt és tábortüzek fényét találták… ám miért állna meg egy karaván néhány órányira a várostól? És… Cross társaival egyetemben meglapultak a dombtetőn, így szemrevételezték a völgyben zajló eseményeket. Az állatok szétszéledtek, a tevék és öszvérek hátára kötött áru a földön hevert, a szekereket felborogatták és kifosztották… A tűztől nem messze két holttest hevert, talán akadt belőlük több is, ám az éj sötétje elrejtette őket. És hogy kik voltak a karaván fosztogatói? Hamarosan az is kiderült.

     Nyolcan voltak, mind lovagok egy távoli, európai országból. Pajzsukon, öltözékükön, mellvértjükön ott vöröslött a szent jelkép, a kereszt, ám viselkedésük még csak köszönő viszonyban sem volt mindazzal, amire egykoron felesküdtek. Szegénység? A kereskedők erszényének tartalma már mind a lovagok tulajdonába vándorolt. Józanság? A karaván által szállított bor két helyen kötött ki, a kövek között és a férfiak gyomrában. Szegények és ártatlanok védelmezése, gyámolítása? A kereskedőkkel utazó asszonyok és gyermekek megfélemlítve kuporogtak a felborogatott szekerek mellett. Becsületesség? Hát erre már nem érdemes szót vesztegetni. Egyedül talán a keresztény hit védelmére tett próbálkozásaik nem róhatta fel nekik senki, hisz a karaván kereskedői közt hitetlenek is akadtak szép számmal.

 – Mit akarsz tenni? – súgta Paul, mikor látta, hogy barátja feltápászkodik mellőle.

 – Még nem tudom. Talán jól seggbe rúgom őket.

 – Seggbe rúgni valakit mindig öröm – vigyorogta Paul. Ő maga még várt néhány percet, figyelt, aztán Cross után indult.

     A lovagok körében általános megrökönyödés lett úrrá, mihelyst Cross alakja feltűnt a tábor közelében. Először csak egy világos foltot láttak belőle és a hold fényét, ami megcsillant a páncélján és sisakján. Akik már eléggé leitták magukat, kísértetet vagy szörnyűséges dzsinnt sejtettek a jelenség mögött, következésképpen halálra rémültek. Pár pillanattal később, mikor rájöttek, hogy csupán hús vér emberrel van dolguk, minden elvesztett önbizalmuk visszakapták.

 – Te meg ki a fene vagy? – köpte egyikük, a fickó a rablólovagok vezérének tűnt, ő volt a legnagyobb, a legerősebb, a legbátrabb, a legbüdösebb, és minden bizonnyal legrészegebb is. Visszataszító vonásai, torzonborz szakálla inkább egy gályáról szökött őrülté volt, mintsem az úr felkent lovagjáé. Cross a maga részéről nem tudta, mit mondhatna erre a kérdésre, mondjuk aligha foglalkoztatta, hogy tisztességesen bemutatkozzon egy rakás disznónak.

 – Épp erre jártam – mondta végül tökéletes közömbösséggel a hangjában és az arcán. – Urak, javítsatok ki, ha tévednék, de a ti fajtátok kísérni és védelmezni szokta a kereskedők karavánjait, nem pedig kifosztani. – Cross felkészült rá, hogy a banda azon nyomban ráveti magát, ám a férfi már valóban túl részeg lehetett, mert csak felröhögött, az egész völgy zengett a nevetésétől:

 – Hát, ez már csak így van! Egyszer osztogatunk, máskor fosztogatunk! De bizonyára te magad is tudod, hogy megy ez…

 – Nem, nem tudom. És nagyon remélem, hogy ezzel még sok fajtánkbeli így van. – Időközben Cross két társa is felbukkant a domb aljában, az egyik haramia kissé bizonytalanul súgta oda főnökének:

 – Nincs egyedül…

 – Én is látom, te barom! – ordította a férfi, majd meglepő nyájassággal ezt kérdezte az újonnan jöttektől: – Szóval egy kis mulatságra vágytok, urak? He? Én meg vágyom egy olyan csinos kis fejfedőre, ott, ni! – Azzal, kesztyűs kezével Cross sisakjára mutatott, bizonyára a különleges mintázat keltette fel a figyelmét, a holdfényben valóban úgy csillogott, akár egy isteni jelenés az égbolton. – Mindannyian megkapjuk, amit akarunk, ti egy alapos elpáholást, én pedig a sisakom! – Azzal már rohamozott is Cross felé egy fülsértő ordítás kíséretében. A sok csatát látott lovag általában bárdjával irtotta az ellent, elsősorban a hitetlenek hordáit, ám ezúttal hűséges fegyverét valahol elhagyta a nagy ivászat közepette, ezért kénytelen volt jóval kisebb és kevésbé becsült kardjával támadni. Talán ez lehetett az oka, hogy már rögvest az első csapása kudarcot vallott, vagy épp a rengeteg ital tette. Minden esetre Cross oly könnyedén táncolt el előle, hogy hosszú pillanatokig azt hitte, csupán a szeme csalta meg.

     Cross és társai már ezerszer kerültek hasonló helyzetbe, így jól tudták, mit kell tenniük. Egymásnak háttal álltak, így egyszerre küzdöttek és védték is a másikat… ezerszer… egy szimulációs program keretein belül. Mégis úgy tűnt, ez a fajta gyakorlási módszer is ért valamit, agyuk örökre magába véste a mozdulatokat és stratégiát. A három jó barát sikerrel vette fel a harcot a rablólovagok bandája ellen, bár bizonyára az is az ő malmukra hajtotta a vizet, hogy ellenfeleik közül egyetlenegy sem akadt, aki színjózan lett volna. Cross a maga nyugodt, megfontolt módján harcolt, nem érezte életcéljának, hogy az összes nemesebb testrészüktől megszabadítsa ezt a csürhe bandát, ha tehette, kardmarkolattal és öklével csapott le. Paul ellenben olyanná vált, akár egy dühöngő őrült, káromkodott, köpködött, néha eszelősen felvihogott, kis idő után az alakzatot is felbontotta és vadkan módjára vetette magát az ellenségre… bár ekkor a lovagok többsége már inkább menekült volna… Andrew sokkal inkább Cross példáját követte, ők ketten valódi csapatot alkottak. Nyugodt, megfontolt, összeszokott bajtársak csapatát.

     A kis éjszakai kiruccanás végeredménye két halott, egy ájult és öt fejvesztve menekülő haramia volt. Na meg egy kisebb kupac erszény, amit a lovagok voltak olyan szívesek, és némi noszogatásnak engedve, elejtettek útközben. Cross utolsó ellenfelét már hagyta, had fusson, a győzelem mámora Paulnak is visszaadott valamit józan eszéből, így ő maga is csupán egy rettenetes nagy fenékberúgás kíséretében küldte útjára a lovagok egyikét.

 – Nesze! Fussatok csak, férgek! Kutyák! – ordította meglehetősen színpadias mozdulatok kíséretében, bár játéka már sokkal inkább a szekerek árnyékából előkandikáló asszonyoknak és leányoknak szólt. – Éreztem én, hogy utánad kell jönnöm! – fűzte tovább a szót Paul. – Úgy tűnik, te mindig tudod, hol tartják a legtutibb bulikat!

 – Hát… nem akarom megzavarni az ünneplést… – motyogta Andy, miközben egyik karját vérző vállára szorította: – De igazán hálás volnék, ha segítenétek elmászni a lovamig…

 – Miért?! Ez csak egy kis karcolás! Ha! Hősök vagyunk!

 – Akkor most leszel szíves cselekedni még egy utolsó hősiességet, és idehozod a lovainkat. Nehogy már ennek a szerencsétlennek hegyet is kelljen másznia. Gyerünk, szaporán! – Cross, bár egy cseppnyi gúny sem volt a hangjában, természetesen vérig sértette barátját, így Paul, ahelyett, hogy az egyre közelebb merészkedő hajadonok álmélkodó tekintetében fürdött volna, morgolódva elindult a dombtető irányába. Cross mindeközben segített Andynek leülni a földre, sérülését is megnézte, hogy lássa, mennyire komoly a dolog. Mindeközben a szeme sarkából végig figyelemmel kísérte környezetét is, pontosabban azt a változást, ami végbe ment a túlélők viselkedésében. Egyre bátrabbak lettek, egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, a hősökhöz. Míg végül egy vékonyka hang megszólította a háta mögül:

 – Uram… értek a sebekhez, kérlek, engedd, hogy ellássam bajtársad… – Cross megfordult, egy fiatal lány óvakodott mellé. Szénfekete haja, barna bőre hirtelenjében egy árnyképet varázsolt elé… mintha ifjú feleségét látta volna néhány pillanatra.

 – Nem… köszönöm… – mondta végül. – Visszatérünk a városba, ott a legkiválóbb gyógyítók veszik majd pártfogásukba. Ne fáradj…

 – Nem volna fáradtság… – Párbeszédük Paul káromkodása és lovaik nyerítése szakította félbe. Cross segített Andynek felkászálódni a nyeregbe, majd ő maga is lóhátra pattant. Azonban mielőtt elvágtathatott volna, a lány újból megszólította:

 – Uram… kérlek, ha majd elmesélem, hogy megmentettétek az életünk… ha a gyermekeimnek énekelni fogok hőstettedről… kérlek, áruld el, milyen névre emlékezzek, míg meg nem térek az Úr kebelére? – Cross lenézett a lányra, hirtelenjében valami megfoghatatlan érzés költözött a szívébe… boldogság, sorsszerűség, elrendelés… egy csöppnyi büszkeség és magány. Bár sisakja takarta a szemeit, egyenesen a lány tekintetébe nézett, majd ennyit mondott:

 – A nevem lord Crossholder, szép hölgyem. – Majd elvágtatott az éjszakába. Maga után tucatnyi önjelölt mesemondót hagyott, és egy ifjú, szerelmes szívet.